Mindannyian láttunk már az Instagramon és a Facebookon pózoló csinos, hullámos hajú, frufrus hölgyeket, akik fejükön azt az érdekes, oldalra csúsztatott sapkát viselték. Takarta a fülüket? Nem igazán, feltételezem ezért volt kiengedve a hajuk. Mélyen a homlokukba tudták húzni, hogy védelmet adjon a hideg ellen? Határozottan nem, a frufru látta el ezt a feladatot. Jól nézett ki? De még mennyire! Meg is van, miért létezik még mindig ez a jelképes viselet: a svájcisapka, béret, barett, vagy akinek ahogy tetszik.

Párizs utcáin sétálva már az első napokban meg tudtam különböztetni a turistákat a helyiektől. A lakásom a 19. arrondissement közepén van, ami Párizs egy külső kerülete, így nem nyüzsög a turistáktól (szerencsére). Itt az ember belátást kaphat az „egyszerű” emberek mindennapjaiba, akik reggel munkába indulnak, iskolába kísérik a gyerekeiket, igyekeznek elérni a metrót vagy hangosan káromkodnak, mert éppen lekésték. Egy idő után az ember annyira hozzászokik ehhez a forgataghoz, hogy akaratlanul is képes lesz megkülönböztetni azokat, akik a mindennapjaikat élik a városban azoktól, akik turistaként érkeznek egy rövid időre. Számomra a metró az a hely, ami valódi vízválasztóként határolja el a Párizsiakat a látogatóktól. Bizarrul hangozhat, de mindig úgy érzem, hogy a helyiek a föld alatt léteznek, a felszín pedig a fényképezőgéppel sétáló turistáké. Az utcák folyamatos nyüzsgése, az épületekre mutató, hangosan lelkesedő felfedezők megállíthatatlan előrenyomulása nagy kontrasztban van a metróban létező állandóan letargikus, lehajtott fejekkel, telefonokra szegeződő szemekkel határolt csenddel, amit csak a hangosbemondó állomásokat soroló mormogása tör meg néha. A metróban sokkal szívesebben figyelem meg az embereket, mert ott mindenki a saját kis életének folyamatos körforgásának szereplője, míg odafent minden turista ebből a körforgásból kiszabadulva tölti az idejét. Közöttük nincs Pierre, aki a telefonon beszéli meg a feleségével, hogy hazafele mit vásároljon; nincs Camille, aki senkivel sem törődve bólogat a fülében szóló zenére; nincs Louis, aki az éjszakai műszak után az ablaknak dőlve próbálja bepótolni az alvást és nincs Emma, aki három gyermekével már alig várja, hogy hazaérhessen. Odafent mindenki csak turista, akik gondolni sem akarnak a bevásárlásra, mert étteremben fognak vacsorázni; nem hallgatnak zenét, mert ők a mentőautókat és az Eiffel tornyos kulcstartót áruló fiatal férfiakat hallgatják; nem törődnek az alvással, mert ők minimum nyolc óra alvást tudhatnak maguk mögött a kényelmes szállóikban és még véletlenül sem várják, hogy hazaérjenek. Két nagyon különböző világ létezik Párizsban és biztos vagyok benne, hogy más világvárosokban is. Ez egyrészt kissé elkeserítő, másrészt viszont elkerülhetetlen, ezáltal kényszerít arra is, hogy keresni kezdjem benne a jó dolgokat.

Az igazság valójában az, hogy Párizsban nem kell keresni a jó dolgokat, mert az ember egy rövid látogatás alatt is csupa olyan élményt szerezhet, amiket biztosan egy életen át szívesen magával hordoz egy-egy kép, szuvenír vagy svájcisapka formájában. Két tanácsot adnék azoknak, akik a turistaként idelátogatnak:

1.  Ha tehetitek, vegyetek egy metrójegyet és utazzatok pár állomást Párizs külső kerületeiben, hogy megtapasztalhassátok a valós Párizst.
2.  Itt vegyetek svájcisapkát. Darabját 1 euróért árulják. Egy fényképért az Instagramra jó lesz az az egy eurós is.

Valós Párizs