Az eső boltot irányzó sétám Párizsban talán a legvidámabb bevásárlásom volt az életemben. Valószínűleg jópáran furcsán is néztek rám, amiért végig vigyorogtam és néha még kuncogtam is, de hát ki ne tenné, ha banyatankok kész hadseregével kerül szembe? 

Nem tudom, hogy kinek a fejéből pattant ki ennek a kétkerekű csodának az ötlete, de biztosan jó barátságban volt a Fiat multipla és az ortopéd papucsok kitalálójával. Amikor az ember meglát egy banyatankot, több kérdés is megfordulhat a fejében - nekem viszont csak egyetlen kérdésem van: Miért? Annyi esztétikus, bővíthető hátizsák és bevásárlótáska létezik már, miért választana bárki is egy ilyen ronda valamit? Természetesen az időseknek meg tudok bocsájtani, néhányuk már nem biztos, hogy képes nehéz hátizsákokat, vagy szatyrokat cipelni. Az én meglátásomban a banyatank nekik lett kitalálva, kétségtelen, hogy nagy segítség nekik a megvásárolt termékeket ebben hazavinni, a buszra sem kell felvinniük egyedül, mert mindig akad egy udvarias fiatalember, aki fel és leszállni is segít nekik a nagy teherrel. Viszont a kérdés újra és újra felmerül bennem: miért választaná bárki is a banyatankot, akinek van más lehetősége?
Eszembe jutott anyukám mondása, miszerint "A hidegnek nincs szeme." Ezt mindig akkor mondta nekünk, amikor a legrondább, legcifrább anorákban vagy overállban akart minket szánkózni, vagy merészebb napjain iskolába küldeni és meg akart győzni minket, hogy a hideg ellen igenis védekezni kell bármi áron. Valami ilyesmi indoklást tudok elképzelni a banyatank használatára is. A funkcionalitás felülírja az esztétikát. 

Itt, Párizsban olyan gyereket is láttam, aki banyatank alakú iskolatáskát húzott maga után az iskolába. Angolul shopping trolley, franciául caddie a neve, ezt pedig csakis onnan tudom, hogy a közeli Lidlben még parkoló is van kialakítva neki. Igen. Banyatank parkoló. Az emberek bemennek a boltba, lerakják a parkolóban a caddiet, ami türelmesen várakozik, míg a tulajdonos bevásárol. Ez a parkoló közvetlenül az ajtó mellett volt kialakítva és nem egy, vagy kettő várt ott, hanem legalább 20-25. Nincs korhoz kötve a használata, sőt, még divatosnak is számít. Szembetalálkoztam egy velem egy korosztályba tartozó lánnyal (22 éves vagyok), aki egy csodaszép, halvány bézs szövetkabátot viselt egy nagyon kellemes, lila színű vastag sálat, maga mögött pedig a sáljával tökéletesen megegyező, lila színű caddiet húzott. Összeöltözött a banyatankjával. Azt hittem, elsírom magam. Láttam olyat is, hogy az úriember a biciklisávban gurult az elektromos rollerén, fél kezével pedig maga mögött vezette a banyatankját. Azóta is kísért a rémálmaimban az a zörgő kerekű szörnyűség. 

Sok dolog van, amivel nem tudok megbarátkozni Párizsban, ilyen például a metró, a turisták, az állandó szirénázás. De hogy én valaha is megbarátkozzak a banyatank látványával... Inkább szóljon folyamatos sziréna a fülemben a turistáktól tömött metrón, minthogy nekem valaha is meg kelljen érintenem egy ilyen szerkezetet. 

Mindannyian láttunk már az Instagramon és a Facebookon pózoló csinos, hullámos hajú, frufrus hölgyeket, akik fejükön azt az érdekes, oldalra csúsztatott sapkát viselték. Takarta a fülüket? Nem igazán, feltételezem ezért volt kiengedve a hajuk. Mélyen a homlokukba tudták húzni, hogy védelmet adjon a hideg ellen? Határozottan nem, a frufru látta el ezt a feladatot. Jól nézett ki? De még mennyire! Meg is van, miért létezik még mindig ez a jelképes viselet: a svájcisapka, béret, barett, vagy akinek ahogy tetszik.

Párizs utcáin sétálva már az első napokban meg tudtam különböztetni a turistákat a helyiektől. A lakásom a 19. arrondissement közepén van, ami Párizs egy külső kerülete, így nem nyüzsög a turistáktól (szerencsére). Itt az ember belátást kaphat az „egyszerű” emberek mindennapjaiba, akik reggel munkába indulnak, iskolába kísérik a gyerekeiket, igyekeznek elérni a metrót vagy hangosan káromkodnak, mert éppen lekésték. Egy idő után az ember annyira hozzászokik ehhez a forgataghoz, hogy akaratlanul is képes lesz megkülönböztetni azokat, akik a mindennapjaikat élik a városban azoktól, akik turistaként érkeznek egy rövid időre. Számomra a metró az a hely, ami valódi vízválasztóként határolja el a Párizsiakat a látogatóktól. Bizarrul hangozhat, de mindig úgy érzem, hogy a helyiek a föld alatt léteznek, a felszín pedig a fényképezőgéppel sétáló turistáké. Az utcák folyamatos nyüzsgése, az épületekre mutató, hangosan lelkesedő felfedezők megállíthatatlan előrenyomulása nagy kontrasztban van a metróban létező állandóan letargikus, lehajtott fejekkel, telefonokra szegeződő szemekkel határolt csenddel, amit csak a hangosbemondó állomásokat soroló mormogása tör meg néha. A metróban sokkal szívesebben figyelem meg az embereket, mert ott mindenki a saját kis életének folyamatos körforgásának szereplője, míg odafent minden turista ebből a körforgásból kiszabadulva tölti az idejét. Közöttük nincs Pierre, aki a telefonon beszéli meg a feleségével, hogy hazafele mit vásároljon; nincs Camille, aki senkivel sem törődve bólogat a fülében szóló zenére; nincs Louis, aki az éjszakai műszak után az ablaknak dőlve próbálja bepótolni az alvást és nincs Emma, aki három gyermekével már alig várja, hogy hazaérhessen. Odafent mindenki csak turista, akik gondolni sem akarnak a bevásárlásra, mert étteremben fognak vacsorázni; nem hallgatnak zenét, mert ők a mentőautókat és az Eiffel tornyos kulcstartót áruló fiatal férfiakat hallgatják; nem törődnek az alvással, mert ők minimum nyolc óra alvást tudhatnak maguk mögött a kényelmes szállóikban és még véletlenül sem várják, hogy hazaérjenek. Két nagyon különböző világ létezik Párizsban és biztos vagyok benne, hogy más világvárosokban is. Ez egyrészt kissé elkeserítő, másrészt viszont elkerülhetetlen, ezáltal kényszerít arra is, hogy keresni kezdjem benne a jó dolgokat.

Az igazság valójában az, hogy Párizsban nem kell keresni a jó dolgokat, mert az ember egy rövid látogatás alatt is csupa olyan élményt szerezhet, amiket biztosan egy életen át szívesen magával hordoz egy-egy kép, szuvenír vagy svájcisapka formájában. Két tanácsot adnék azoknak, akik a turistaként idelátogatnak:

1.  Ha tehetitek, vegyetek egy metrójegyet és utazzatok pár állomást Párizs külső kerületeiben, hogy megtapasztalhassátok a valós Párizst.
2.  Itt vegyetek svájcisapkát. Darabját 1 euróért árulják. Egy fényképért az Instagramra jó lesz az az egy eurós is.

Valós Párizs